A csodavárás
Bármennyire is sugallja a modern világ, hogy az ünnep lényege az ajándékokban rejlik, a kisgyermek számára a varázslat nem a tárgyakból, hanem a várakozásból születik. A decembert átható izgalom, az első hópelyhek, a fények felragyogása és az otthon melege mind-mind olyan jelzések, amelyek a gyermek lelkében különleges pszichológiai folyamatokat indítanak el. A csodavárás nem egyszerűen hangulat: a gyermeki fejlődés egyik meghatározó erőforrása.
Óvodáskorban a gyermek gondolkodását teljes mértékben az érzelmek és a fantázia vezérli. Nem képes még különbséget tenni lehetséges és lehetetlen között; számára a világ olyan színpad, ahol bármi megtörténhet. Ebben az időszakban a gyermek saját világképet alkot: megszemélyesíti a tárgyakat, életet tulajdonít a természeti jelenségeknek, és úgy hiszi, hogy gondolatai és vágyai irányítják a körülötte zajló eseményeket.
Ez az úgynevezett mágikus gondolkodás, mely a primitív népek hiedelemvilágával rokon. A gyermek számára a csoda nem kérdés – természetes része a világnak. A Nap azért nyugszik le, mert elfáradt; a tűz örömében lobog; az elefánt akár repülhet is, ha épp úgy alakul. Ez a szemlélet egyszerre segíti az eligazodást a világban és kínál kapaszkodót az ismeretlennel szemben. A gyermek addig magyaráz, amíg ismeretei engedik, s ahol tudása véget ér, ott belép a varázslat – a fantázia, ami csökkenti a bizonytalanságot.
Gyakran felmerül a kérdés: vajon becsapjuk-e gyermekünket, amikor a Mikulásról, a Jézuskáról vagy az angyalokról mesélünk? A pszichológiai álláspont szerint: nem. A gyermek mágikus gondolkodású időszakában a mesék, a mitikus alakok és a varázslatos történetek a világ megértésének eszközei. A fantázia és valóság nem válnak szét élesen – a gyermek egyszerre képes mindkettőt megtartani, és ez nem téveszti meg, hanem gazdagítja.
A csoda fenntartása nem hazugság, hanem: átélhetővé tett szeretet, rituálé, amely érzelmi biztonságot nyújt, hagyomány, amelyben a család összekapcsolódik, és olyan élmény, amelyből a gyermek megtanul hinni a jóban, az összetartozásban és önmagában. A valóság felismerése pedig fokozatos és természetes folyamat. A legtöbb gyermek nyolcéves kor körül jön rá a mesék valóságtartalmára, anélkül hogy sérülne. Ha a szülő a megfelelő pillanatban kedvesen és együttérzően segíti át ezen a mérföldkövön, a kapcsolat inkább mélyül, mintsem sérül.
A csoda nem pusztán mese vagy dekoráció – fejlődési szükséglet. A csodavárás: segít feldolgozni az ismeretlent és a félelmeket, fejleszti a kreatív gondolkodást, megerősíti az én-hatékonyság érzését (“ha kívánok valamit, talán megtörténik”), hitet ad abban, hogy a világ alapvetően jó és kiszámítható, növeli a rezilienciát és érzelmi alapot teremt az erkölcsi és vallási fogalmak későbbi megértéséhez.
Ami viszont valóban árthat, az a varázslat büntetésre vagy fenyegetésre való használata („ha rossz vagy, nem hoz ajándékot a Jézuska”). Ez összezavarja a gyermek érzelmeit és gyengíti az ünnep pozitív jelentését.