A csodavárásról…
Szülőként mosolyogva és meghatottan figyeljük gyermekeinket, ahogy várják az ünnepet, benne a csodát, ahogy mi is tettük gyerekkorunkban, ki-ki a családjában jellemző szokásoknak megfelelően.
Mint egy falat kenyérre, úgy van szüksége a gyereknek a csodákra. Míg mi, felnőttek, a való világból tanulunk és ott szerzett tapasztalatainkból épülünk, addig a gyerek a fantáziája segítségével küzd meg a körülötte levő veszélyekkel és kihívásokkal. Ezért is olyan fontos nekik a mágikus mesevilág, vagy hogy a csodák jelenléte életükben minél tovább megmaradjon. Sőt, minél többet őriznek meg felnőttkorukra ebből a mágikus hatalomból, annál könnyebben veszik majd az élet megpróbáltatásait is.
A csalafinta gyerekek gyakran megpróbálják a csodatevőket elcsípni, ezért csapdát állítanak neki, vagy megpróbálják meglesni, levideózni. S valóban ijesztő, amikor úgy látjuk, kezd repedezni az aranymáz a mesevilág burkán, készülődik odabent a racionális kisiskolás. Az idősebb testvérek olykor cinkosainkká válnak a varázslatban, ami őket is egy mesebeli szereppel ruházza fel. A nagyszülők és az óvoda inkább erősíti a mítoszt, szülőként pedig a meglepetést tartjuk fenn: hogy a feldíszített fa alá a csomagok egyszer csak készen odakerülnek a nappaliba.
Elég lesz majd kiskamaszkorban elmagyarázni, nekik, hogy az ajándékba csomagolt szeretet tulajdonképpen a szülők „angyali oldalának” a megnyilvánulása. Ajándékba csomagolt egymásra figyelés. S majd lassan átvezethetjük őket a valóságba, elmagyarázhatjuk, hogy a Mikulás, az angyal, a Jézuska és más varázslatos lények tulajdonképpen bennünk vannak. Nem valós lények, hanem a szebbik énünk megnyilvánulásai.
Igaz, minden család saját szokásokat alakít ki az ünnepkör köré, valamennyinek közös eleme a karácsonyi étkezés, amely kiváló alkalom a családi kötelékek megerősítésére. Hisz az evés az egyik legelemibb ösztön kielégítése, így amikor együtt vagyunk, és elfogadjuk egymástól az örömszerzés ezen formáját, nagyon mély kapcsolat teremtődik a családtagok között. Ráadásul az együtt töltött idő pótolhatatlan jelentőségű ilyenkor is – lehet az társasjátékozás, karácsonyi filmnézés, karácsonyi meseolvasás, korábbi élmények újramesélése stb.
„Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos.” (Márai Sándor)