Meséljünk a meséről
Mese, mese mátka…
Mi felnőttek is szeretettel idézzük fel kedvenc gyermekkori mesénket, nem véletlenül választottuk éppen azokat. Gondoljunk csak a mesék gyógyító, terápiás hatásaira… Gyakran előfordul, hogy a szülői támogatás nem elég önmagában az egészséges én-tudat, én-kép, vagy a hatékony megküzdési módok kialakulásához. Ilyenkor is nagy segítségünkre lehetnek a mesék.
Meséket kitalálhatunk mi magunk is – ez külön jutalom egy gyermeknek, hisz gyakran ők válhatnak a főszereplőivé egy-egy természetfeletti képesség jelenlétében. Olvashatunk klasszikusokat és kortársakat, elővehetjük Benedek Elek gyűjtéseit, vagy a nagyobb valóságalapú mondákhoz is nyúlhatunk. S valóban a mesék, a mondák, a mitológiai történetek mind egy tőről fakadnak – nevelnek és szórakoztatnak, s ahogy Eric Berne fogalmazott: „már minden ember sorsát megírták a régi görögök.” Legendáink típusfigurákra épülnek, kicsiből naggyá, elátkozottból megmentetté válnak, vannak a jótevő segítők, vagy az irigységből, kapzsiságból, esetleg ártó szándékból működő gonoszok, vagy akár az igazság bajnokai, stb. A mesék témái pedig gyakran a személyiségfejlődés/felnőtté válás, a partnerkapcsolatok keresése/megtalálása, a küzdelem, a gyász, a csoda jelentősége/hit, a másság elfogadása, vagy a kudarcból való kiút – a sötét erdő útvesztőiből való kikerülés, azaz a boldogulás maga.
Hogyan segít nekünk a mese? A történetekben rejlő szimbólumok és ősképek hidat alkotnak a tudat és a tudattalan között. Aktivizálják a bennünk lévő azonosulási pontokat, kollektív és személyes lelki tartalmakat, visszacsatolást kapunk arra, hogy a problémáinkkal nem vagyunk egyedül ezen a világon, átlendít bennünket az elakadásainkon – és utat mutat, a megoldás felé terel bennünket.
A gyermekekben ezek a folyamatok a képzelet segítségével, az ismétléssel, s akár a mesék tovább mesélésével valósulhat meg. Emellett ne feledjük a gyerek és a mesélő közti kapcsolat jelentőségét, ahogy Lázár Ervin fogalmazott: „A gyermek és a neki mesélő szülő között olyan kapcsolat teremtődik, amely nélkül nem érdemes élni, és azt a szülőt, aki nem tudja, milyen fontos ez, rá kellene kényszeríteni arra, hogy meséljen a gyermekének.”
Tudatosítsuk magunkban, hogy a mese hatással van a gyermek beszédfejlődésére, a szókincs gazdagodására, a nyelvtani szerkezetek gyakorlására, a képzelőerő fejlesztésére (mesehallgatáskor a képi illusztráció hiányában a saját képzelőerejükre támaszkodva követik a mese folyamatát, és a hallottak alapján alakítják ki a szereplők külső megjelenését és jellemét is), az érzelmi- és szociális intelligencia fejlődésére is. A mesén keresztül a kicsi megtanulja felismerni az események közötti összefüggéseket, értelmezni azokat, és átlátni az egyszerű emberi kapcsolatokat is. Egyértelműnek tűnik, de hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az erkölcsi fejlődés lehetőségét is, hisz a gyerek szimpatizál a jókkal, megtanulja felismerni a negatív szereplőket, megtapasztalja, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig meglakol.
A mesét olvasó szülő azt a mintát mutatja, hogy az olvasás elsajátítása után a gyermek előtt is megnyílik a könyvek mágikus világa, vagyis felkelti érdeklődését az olvasás felé. Sőt, mivel a fertőző betegségek az érzelmi megterhelés miatt legyengült szervezetet érik erőteljesebben, bebizonyosodott, hogy azok a gyermekek, akiknek mesélnek szüleik, jobb az immunrendszerük is. Mese alatt megtapasztalható a szülő közelsége is, úgy, hogy közben együtt indulnak el a „csodák” útján, ami a sokkal közelebbi érzelmi kapcsolat kialakulásának esélye is. S gyakran a kölykök el sem tudják mondani, hogy mi tetszett nekik a mesében, vagy mitől volt jó, egyszerűen csak jól érzik utána magukat. A kicsikre nyugtató hatással van szüleik hangja, hiszen már az anyaméhben megbarátkoztak ezzel. Az esti (este olvasott/mondott) mesék keretében a napi események által felgyülemlett feszültséget is fel lehet oldani. A „mintha” helyzet – mintha mással történt volna – segít eltávolodni a problémától, s így az már nem is tűnik olyan félelmetesnek, vagy fenyegetőnek.
Meseolvasás révén a koncentrációs képességet is fejleszthetjük, a hallgatóság figyelmét egyre hosszabb és hosszabb mesékkel is le tudjuk majd kötni, ha kitartóak vagyunk ebben. Eleinte persze a gyerekek körülbelül annyi percig tudnak majd odafigyelni, ahány évesek. Ha úgy vesszük, hogy a gyermek figyelmét olyan történetek kötik le legjobban, melyek szórakoztatnak, és felkeltik a kíváncsiságát, de életét csak akkor tudják valóban gazdagítani, ha fejlesztik intellektusát, mozgásba hozzák képzeletét, megbékítik félelmeivel és vágyaival, megoldásokat javasolnak és segítenek eligazodni érzelmeiben – akkor erre a legmegfelelőbbek a népmesék. Ezek nem azt sugallják, hogy a problémákat jobb elkerülni, hanem azt üzenik, hogy a küzdés, a harc elválaszthatatlan az emberi élettől. A mese persze minden szituációt leegyszerűsít, mindig jelen van a jó és a rossz. De e kettő sohasem egy személyben, hanem pont úgy, mint a gyermeki gondolkodásban: minden ember vagy jó vagy rossz – kizárólagos. S az igazi erkölcsi tanulság alapján nem a büntetés elkerülése a cél, hanem az a meggyőződés, hogy nem éri meg a gonosz útjára lépni. De a gyerek nem a jóság miatt azonosul a hőssel, hanem ezért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza.
Mivel a mese azt sugallja, hogy a boldogság bárki számára elérhető, de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, és ha elindul ezen a félelmetes úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, s végül eléri célját – kerüljék a felhigított, átdolgozott, finomra formált meséket, hisz a korábban említett fontos élménytől fosztják meg a kicsiket. A gyerek az ambivalens érzésekkel nem tud mit kezdeni, csak egy felnőtt tudja ezeket mind integrálni magába. Bruno Bettelheim ír arról – Tolkient idézve, milyen fontos, hogy a mesék jól végződjenek, azaz a mesében szerepelnie kell „egy hirtelen, kedvező fordulatnak”.
Végül álljon itt egy gondolat, amit az Ezeregyéjszaka legszebb meséjében mond Seherezádé: „A mese megkönnyíti a szívet, s olyan porhanyóssá teszi az ember lelkét, hogy az álom magvai könnyen kicsíráznak benne.”