Nevelési minták és keretek
Kutatások eredmények azt mutatták, hogy a legmagasabb szintű agresszió azokra a gyermekekre jellemző, akiknek szülei magas fokú engedékenység mellett magas szintű büntetési készséget mutattak.
A nevelési stílus fogalmát Baldwin vezette be a szakirodalomba, Ő úgy gondolta, hogy a nevelésben a két lényeges dimenzió a kontroll és a demokratizmus mértéke (demokratikus vagy autokratikus) és e két dimenzió kombinációjából négy nevelési stílus áll elő: demokratikus-alacsony kontroll, demokratikus-magas kontroll, autokratikus-alacsony kontroll, autokratikus-magas kontroll. Kutatásából az derült ki, hogy a gyermek szempontjából a magas demokratizmus-magas kontroll párosítás a legkedvezőbb, melynek eredményeképpen tervekkel teli, érdeklődő, elkötelezett és együttműködő gyermekek lesznek.
A magyarországi szakemberek közül Ranschburg Jenő modelljének két dimenziója a hidegség/melegség és engedékeny/korlátozó tengely. Ranschburg modelljében nem egy végponton jelenik meg az ideális kombináció, hanem a megfelelő arányokban rejlik a gyermek szempontjából optimális nevelés.
A kompetensnek címkézett csoport gyermekeinek szülei nagyon is szigorúak és kontrollálóak voltak gyermekükkel, amellett, hogy hagyták őket kérdezni, megmagyarázták nekik a dolgokat és érveltek. Baumrind három nevelési stílust ír körül: az engedékeny, az autoritariánus és az autoritatív nevelési stílus. Az autoritatív nevelési stílus oly módon ad szabadságot a gyermeknek, hogy emellett megszabja a biztonságos határokat, kereteket és követelményeket állít a gyermek felé. A gyermek megtanulja az oda-vissza kommunikáció fontosságát, az érvelést, ami által kíváncsivá válik a világra és a szülő az ésszerű határokon belül hagyja is a gyermeknek a világ felfedezését. A szülő jutalmazza a megfelelő viselkedést, ami által a gyermek képessé válik önmaga és a világ kontrollálására. A folyamat eredményeként a gyermekben egészséges önbecsülés és énkép alakul ki.
A biztonság: alapszükséglet
Vitathatatlan annak fontossága, hogy a felnövekvő gyermek és fiatal biztonságban érezhesse magát. A biztonság szintén sok mindent jelent: fizikai, fiziológiai biztonságot éppúgy, mint azt, hogy a gyerekek számára a szeretetkapcsolatok állandóak, illetve, hogy kiszámíthatóak az őket körülvevő személyek reakciói, és a saját cselekedeteik következményei. De mit is jelent ez részleteiben?
A Maslow-féle szükségletpiramis alapján jól látható, hogy amíg valakinek az alapvető fiziológiai szükségletei kielégítetlenül maradnak – éhes, szomjas, ki kell menni a WC-re –, addig nehezen tud mondjuk egy tanórán figyelni. De a piramis életszakaszonként is értelmezhető: az egyedfejlődés során az alapvető létszükséglet kielégítése a legfontosabb: magyarán, a magatehetetlen embercsecsemő táplálás, és a körülötte lévő gondoskodó környezet gondoskodása híján nem tud fejlődni sem. Erre épül szorosan a biztonságérzet megteremtődése, megélése, amely nélkül igen nehéz továbblépni egy fentebb lévő szükségleti fokra. Így érkezünk el a biztonság létfontosságú természetéhez, amely sokszor látszólag korlátozást jelent és amelytől sok mai szülő idegenkedik.
Az egyik legfontosabb és a gyerekünknek legtöbbet nyújtó alapvető nevelési elv pontosan ez a korlát-féle lenne, amit úgy hívhatunk: „biztonsági kapaszkodó.“ Nem lasszó, nem béklyó, nem vasszigor. A gyermekünk számára ezek a kapaszkodók olyan biztonságos létezési módot adnak, ahol az élet működése jól belátható szabályokkal, kiszámítható következményekkel teli. Olyan családi életritmust nyújtanak ezek a kapaszkodók, amelyben például nem büntetéssel, hanem felelősségteljes döntést követő, esetleges kellemetlen következménnyel kell számolni.
Ne repkedjünk a gyerek feje felett!
A helikopter szülő (Haim Ginott: Between Parent & Teenager, 1969) az, aki túlságosan védi, félti a gyerekét a rá leselkedő veszélyektől, ezért szigorúan felügyeli őt az élet minden területén, értsd: iskolai teljesítményében, társas kapcsolataiban, szabadidő megtervezésében, stb. Ez a szülő talán még a mászókára sem engedi fel a gyereket, nehogy leessen, vagy eltiltja a homokozótól, hisz abba meg biztosan belepisilt a macska, a labda meg egyenesen fejen találja majd… S mivel ez a szülő a csemete minden lépését követi, mindent megtesz érte, mindent megold helyette – nem is hagyja, hogy a gyerek önállóan hozzon meg döntéseket, s ezzel együtt azt sem, hogy hibázzon -, ezért nagy valószínűséggel később egy önbizalomhiányos, döntésképtelen, konfliktuskerülő felnőtté válik. A túlféltő szülők gyermekeinek prefrontális lebenye – az idegrendszer problémamegoldó központja – kevésbé fejlődik, nem könnyen birkózik meg érzelmeivel. Ezek a gyermekek már öt éves korukban nehezen fogadják el a negatív választ, gyakrabban szenvednek dührohamokban, türelmetlenek, nem tudnak a kortársakkal jól játszani, később gondot okoz nekik az érzelmeik kimutatása, s rosszul viselik, ha veszítenek. A hóeke- vagy fűnyírószülő, de búldózer-szülőként is emlegetik, a helikopterszülők egy még szélsőségesebb változata.
Summa summarum
Minden szülői magatartáson lehet változtatni.
Segíthet, ha sikerül átállítanunk az agyunkban azt, hogy ne a gyerek pillanatnyi jóllétére, hanem a hosszú távú szükségleteire figyeljünk, hogy megküzdje a saját harcait – ne spóróljuk meg tőle a személyes, autentikus érzéseit.
Létezik egy jól ismert hasonlat arra, hogy amellyel átérezhető, hogy mégis miért fontosak a korlátok: Amikor egy magas kilátóra felmászunk és körbe szeretnénk kémlelni és megcsodálni a táj szépségét, akkor jó érzés egy korlátra támaszkodva tenni ezt. Ha nem lenne ott korlát, riadtan hőkölnénk vissza az alattunk elterülő mélységtől, csodálatot nem, csupán rémületet élnénk meg nagy valószínűséggel. Hát valahogy így működnek a gyerekek, kamaszok életében a korlátok: lezárnak, de biztonságot adnak.